SALGÓTARJÁN VÁROSI MÚZEUM

Vármegye:
Nógrád
Település:
Salgótarján
Cím:
Múzeum tér 2.
GPS:
48.102888, 19.805167
Mai megnevezés:
Dornyay Béla Múzeum
Átadáskori megnevezés:
Nógrádi Sándor Munkásmozgalmi Múzeum
Épülettípus / funkció:
kulturális-művelődési
Építész / tervezőiroda:
Magyar Géza (Lakóépülettervező Vállalat)
Tervezés-építés évei:
1972, 1975–1980
Fő publikáció:
MÉ 1981/6. 13-17.
Adatfelvevő hallgató:
Talmácsi Áron
Adatfelvétel ideje:
2023

Akkor:

Salgótarjánban Dornyay Béla gimnáziumi tanár vetette fel először a múzeum létrehozásának gondolatát 1927-ben, majd a harmincas években a városháza három vitrinjében helyezték el az addig összegyűjtött tárgyakat. Hivatalosan csak 1959-ben létesült múzeum az egykori Szluha-Jankovich kúriában, ekkor már Salgótarján volt a megyeszékhely, és idővel a központosított megyei múzeumigazgatóság is ide költözött. Az 1962-es városrendezési terv már előirányozta egy új, kifejezetten múzeumi funkcióval bíró épület megvalósítását is. Végül a tervek 1972-ben készültek el Magyar Géza által, aki a salgótarjáni későmodern építészet egyik vezéralakja. Az épület a salgótarjáni Fórumba illeszkedik, ami magába foglalja a város legikonikusabb épületeit és tereit, mint például a Karancs Szállót, a művelődési házat vagy épp a garzonházpárost. A fórum térszervezése differenciálja a különböző funkciójú tereket és az annak megfelelő térarányokkal próbál élni. A múzeum tömegbeli kiterjesztése a Városháza, mely egész konkrétan körbeöleli a múzeumot, északról a mozi nagy kubusa csatlakozik, északkeletről pedig a hatalmas garzonház „ikertornyai” szabdalják az eget. Ezeket az épületeket egy belső gyalogos térrendszer tárja fel, és egyben összeköttetést biztosít a tömegközlekedés végállomásaival. A múzeum saroktelken áll, mellette Salgótarján talán egyik legforgalmasabb csomópontja alakult ki. A bővítés lehetetlenségét már a tervező is felismerte, de a frekventált helyzet kiváltja ezt a problémát. Az épület tömegformálását a kiállítási terek kubusai határozzák meg. Elszakadva a földszinti lepénytől, önálló megjelenésükkel igyekeznek tükrözni az épület belső tartalmát. A kivitelezés 1975-ben kezdődött, az épületet 1980-ban adták át, az országban ebben az időszakban nem sok dedikáltan múzeumfunkciójú épületet építettek, így a városi múzeum épülete a funkcióválasztás szempontjából is egyedülálló. 2014-ben az előtér eredeti üvegezését vastag bordázatú, sorolt műanyag nyílászáróra cserélték, és az egykori tanácstermet többfunkcióssá alakították.

Most:

A rendszerváltásból adódó nehézségeket Salgótarján különösképpen megszenvedte, és szenvedi. A város profilja, az ipar háttérbe szorult, így a fénykor óta több, mint 20 000 emberrel kevesebben élnek itt. A hanyatlás érzékelhető, azonban a városi múzeum pirogránit, kubusos tömege állja a sarat. A három szintben tervezett épület látogatói bejárata a gyalogos térrendszerről nyílik, ahol az előcsarnok eredetileg üvegfallal vizuálisan is kapcsolódott a külső térhez, ám ezt a kapcsolatot gyengíti, hogy egy későbbi felújítás alkalmával a szinte osztás nélküli üvegfalat nagy bordás műanyag ablaksorra cserélték. Alaprajzi szerkesztése racionális, a funkciók tömegileg is elkülönülnek egymástól. Az emeleten, a kubusokban kiállítóterek, a földszinten az előcsarnok és a galéria, az alagsorban különböző tárolófunkciók kaptak helyet. A tömegen is érzékelhető ívesség az enteriőrben ugyancsak jelen van, a terek közötti áramlást elősegítendő. Az előtérbe érve egy látványos csigalépcsővel találkozunk elsőként, amelynek orsóterében egy üveghenger, egy bevilágítószerkezet látható. Másodjára feltűnhet az egyedi, süllyesztett, henger alakú lámpatest erdő, amely az egész plafont beteríti. A földszinten helyezkedik el az eredetileg is képzőművészeti galériának szánt helyiség, remek belsőépítészeti kialakítással. Az előcsarnok lámpái itt is megjelennek, majd ezeket méteres lyukak váltják a plafonban, bennük lámpatestekkel (ál-bevilágító hatás); a billenő üvegajtó fogója és annak fémlemezes helye a falban, vagy a 33 db, szabályos téglalapba rendezett szellőzőnyílás mind kifejezetten esztétikussá teszik a teret. Az emeleten a három 320 m2-es kiállítóteret egy közlekedőmag fogja össze. A három kiállítótér közül kettőben fehérre meszelt fal, a harmadikban az eredeti lambériaburkolat látható (a lambéria az idők során eltűnt az épületből, már csak itt és egy raktárhelyhelyiségben felfedezhető fel). A felülvilágító szerkezetek rossz állapotban vannak, különböző félmegoldásokkal próbálják árnyékolni a múzeumi dolgozók a tereket, hanyag megjelenést kölcsönözve ezzel ennek az impozáns belsőnek. Az ilyen hozzányúlások végeredményben nem teszik tönkre az összképet, de a 2006-ban műemlékké nyilvánított múzeumépület mindenképpen jobbat érdemelne.

Archív képek forrása:
MÉ 1981/6. 13-17.
Mai képek forrása:
Talmácsi Áron, 2023